Hajnalban ébredtem az eső kopogására és a rigók korai matinéjára. Sokáig csak figyeltem a hangokat és a fényeket, amikor pedig már nem marasztalt az ágy, bekuckóztam a nappaliba, folytatva a korábbit. Hallgattam a madarakat és néztem a nedves fűben rohangáló feketerigók műsorát. Vágytam a kávéra, de még nem akartam sem konyhában lenni -nem a kedvenc helyem-, sem zörögni. Jó ilyen korán ébredni. Csend van teli hangokkal, élettel teli nyugalommal. Persze semmi nem tart örökké, mert a természet is felkavarja néha az állóvizet. Búbosbanka érkezett a nyugalmam megzavarására. Szerintem már vagy 15 éve nem láttam ezt a különleges madarat. Most is meglepődtem a méretein. Mindig nagyobb, mint a képzeletemben. Színes tollbóbitája a fején, és íves, vékony csőre szintén impozánsabb. Semmi különöset nem csinált. A tavalyi medence helyén nőtt rövidke fűben kotorászott elmélyülten. Én mégis olyan izgatott lettem! Már nem is olyan érdekesek az esőcseppek a zsenge juharleveleken hintázva. Végül a banka elment, törpemóki megérkezett, kezdődhet a reggel.
Nem emlékszem, hogy mostanában volt-e ilyen hűvös a tavasz. A hidegnek nem, de az esőnek örülök. Március végén elvetettem minden ilyenkor szokásos korai magot. Fátyolfóliával takartam be a sorokat, mert a rigók élénk érdeklődést mutattak a frissen megmunkált terület iránt. Magyarán végigtúrták az egészet rovarok után kutatva. Aztán meg nem mondtak esőt, úgyhogy néhányszor meglocsoltam, így mire most végre megérkezett az égi áldás, már minden szépen kicsírázott.
A szokásoshoz képest több időt tudok a kertben tölteni Munkával, apránként tesszük rendbe a dolgokat. Az évelőágyat, amit teljesen meghódított az évelő őszirózsa. Ki is szedtem minden példányát az utolsó darabig, felástam az egészet. Jelenlegi székhelyem a bogyósok kertszegletében van. Ott a komló, a hóbogyó, a vérehulló fecskefű és egyéb évelő gazok kiásásának szentelem időmet. A hátsó kertet Feri tette rendbe, a több éve halmozódó ágakat lecincálta a kert végére és nagyon klassz kerítést épített a kerítés mellé. Jó lesz a sünöknek, verebeknek, gyíkoknak, rovaroknak.
Közben Goldi sem bírja kivárni, hogy kimehessen, idedugta az orrát a vállamhoz és hangos szuszogásba kezdett, hogy mehetnékje van, lökdösi a kezeimet is, engedjem már ki. Ahogy kint körülnézett, már láttam is a rózsakert felől felreppenni a búbosbankát. Messzire nem akaródzott neki menni, csak a kocsik mellett húzott el alacsonyan, hogy talajforgató munkáját az almafák vakond lazította földjében folytassa. Mennem kell, kezdődik a nap.
Megjegyzések