Az elpusztíthatatlan. Legalábbis nekem még nem sikerült. Sőt, mi több szaporodik és virágzik, dacára a mostoha körülményeknek. Egész télen az alagsorban porosodott sorstársaival egyetemben. Locsolás? Az legfeljebb háromszor volt a decembertől márciusig tartó időszakban. Ennek egyik oka, hogy elfelejtek öntözni. (Zárójelben jegyzem meg, talán ez a siker titka, vagy a túlélésé. Sok növény inkább elviseli a szárazságot, mint a túl sok vizet.) Szóval nem vagyok túl rendes típus. A másik ok, hogy abban a helységben, ahol az átmeneti szállásuk van, nincs villany (még), így télen elég behatárolt volt a locsolás időpontja. Harmadjára pedig azért, mert egész dobozhalmokat kellett megmászni, hogy a növényekhez lehessen jutni, amik között pedig járni nem lehetett, úgy össze voltak zsúfolva. A dobozok pedig a költözködésből maradtak, úgy ahogy voltak becsomagolva, ki tudja mi van bennük. Majd kiderül most tavasszal, ha rendet vágunk közöttük. Visszatérve a billbergiára, jó benne az, hogy nem vágyik túl sok fényre, túl sok vízre és túl nagy helyre. Sásszerű, kemény leveleinek széle fogazott, színe sötétzöld, fényes, fonákán vékony, szürke csíkok futnak. Az év bármely szakában virágba borulhat. Nálam tél végén, februárban szokott virágozni, gondolom így hálálja meg a rendszeresebbé válló öntözést. Sötétkék és zöld csíkos, harang alakú virágai fürtökben pottyannak ki, a rózsaszin fellevelek által alkotott burokból. Az elvirágzott tő, elpusztul, nem virágzik többet, de még a virágzás előtt sarjakat nevel, így egész "fűcsomónk" lesz a növényből. Én néhány évente átültetéskor szétszedem a töveket, eltávolítom a levirágzottakat és ha szaporítani akarom, akkor néhány fiatal tövet külön ültetek. Az eredeti növényt még Margó néni barátnőmtől kaptam. Nagyszerű ajándék volt.
Megjegyzések