Tanít a természet

A suliban nekem kínszenvedés volt megtanulni a többszáz (ezer?) állatot és növényt. Magyar név, latin név, rendszertan, felismerés, életmód... Persze a terepgyakorlatokat élveztem, főleg a társaság miatt, meg a természet miatt, de mikor kilencven fős évfolyam trappol kisméretű négyzetrácsos füzettel és ceruzával (nem mosódik el, ha vizes lesz) a tanár után libasorban, el lehet képzelni, hogy mit lehet tőle tanulni. Mire az információ elér a tizedik emberig, már nem is hasonlít a latin az eredetihez, és nem is azt a növényt mutogatják a társak, amit a kellene. Az állatok meg különböző búvóhelyekről lesik a másfél méteres csalánban küzdő trikós-rövidnadrágos, szúnyogcsípésekkel borított egyetemisták hadát. Már, amelyik része eljutott addig, és nem valamelyik bokor alatt szunyókálva várja, hogy visszafelé összeszedegessék, az ötliteres műanyagkannákkal együtt. Egy szó, mint száz, a biokémia nekem sokkal jobban feküdt, kevesebbet kellett magolni, a képletek csak úgy ragadtak rám, mint a piszok. Így most a kertben sok érdekességet fedezek fel, amiket valószínűleg már hallanom, vagy olvasnom, vagy megtanulnom kellett volna, de már nem emlékszem. (Bezzeg a képletekre!) Most a kert és a természet tanít. És persze mely állatokból van a legtöbb faj és egyedszámot tekintve? Az ízeltlábúakból. Nem tehetek róla, rettegek tőlük, így meglehetős távolságtartással szemlélem őket. Főleg a lepkéket, mert azok a legnagyobbak, és szeretnek rámszállni, valamint a bogarakat, mert azok koppannak leghangosabban az ember homlokának.
Öt perccel a tegnapi hidegfront szélviharos érkezése előtt a következőket láttam az udvaron.
Verebek a rózsabokrokon és rózsafán. Vajon mit keresnek ott? Oltalmat? Vagy levéltetvet? Az fincsi mézharmatos, és van belőle sok.  De a veréb magevő - gondoltam én naivan, majd tíz méterrel arrébb a fűben azt látom, hogy a kis vaskos csőrű feldob valami nagyot a levegőbe, elkapja, majd a földhöz vágja jobbról, balról, aztán megint jobbról, balról, mint egy vérbeli pankrátor az ellenfelét, aki jelen esetben egy kövér földigiliszta volt. Így jöttem rá arra, hogy a veréb nem vegetáriánus, hanem szívesen fogyaszt állati eredetű táplálékot is. Remélem szereti a hernyókat és cserebogarakat is.  Kora tavasszal már egyszer gyanakodtam, hogy rügyeket is fogyaszt, mert az akkor hajtó gyümölcsfákon tanyáztak, ez is beigazolódott. És még egy dolog, a csőrét a faágakhoz dörzsöli, mint a fenőkéshez a pengét, de gondolom nem élezi, hanem csak tisztogatja azt.
A másik dolog amit megfigyeltem, tömegnyomor kedvenc rózsám első virágában. Több, mint egy tucat sokpettyes virágbogarat számoltam össze. Valóságos orgia, mivel nagyrészt párosan alkottak diszkrét emeleteket. Kár, hogy rátaláltak a rózsára, van a földhöz közelebbi virág is a kertben. Persze az biztos nem ilyen szép és ízletes. Jó lenne, ha nem válna szokásukká, kirágni a rózsa szirmait.

És végül. Kisebb csoda, hogy le tudtam fényképezni valamit, ami mozog: kis fehérsávos lepke.


Megjegyzések

Adél üzenete…
A tanárok gyakran mondogatták, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Aztán utólag kiderül, hogy nem is az iskolában! Hanem az életben. Hát, van ez így.:)
Különben tetszik ahogy egészen egyszerű dolgokról írsz, mint pl. egy veréb praktikái.
És noha gondolom, vérzik a szíved a rózsa láttán, ahogy hemzsegnek benne a bogarak, azért a kép jó.:)
Juhmeli üzenete…
Talán akkor nem is érdekelt annyira, mint most, hogy velük élek, mármint az állatokkal, meg a növényekkel. A rózsáról Feri gondoskodott, összegyűjtötte a bogarakat (azokat, akik nem a föld alatt feküdték ki mámoros napjukat, mert ott alszanak éjszaka, hanem ehelyett visszajöttek repetázni)) és likvidálta őket. Muszáj volt, nem akartam, hogy a veteményesben is kárt tegyenek.