Hol vannak?

Már egy ideje keressük a krumplibogarakat. Hiába. Egyik nap Feri reménykedve meg is kérdezte, hogy lehetséges-e, hogy megússzuk az idei kertszezont nélkülük. Emlékeztetnem kellett rá, hogy az nem a mi formánk, hogy csak úgy megússzunk valamit. Ennek ellenére a bogaraknak se hírük, se hamvuk a "krumpliföldön". Így váltak a krumplibogarak kertünk egyik legkeresettebb lakójává. Mert biztos, hogy vannak. De hol? Három nappal ezelőtt derült fény egyik tartózkodási helyükre. A nagy csalánon vertek tanyát jópáran. És hogy én mit csináltam trikóban, rövidnadrágban és gumicsizmában a legalább két és fél méteres bokorban? Nem a sulis terepgyakorlatokon nosztalgiáztam, bár csizma nélkül többször is jártunk hasonló szerelésben, hasonló helyeken, hanem alapanyagot gyűjtöttem a tetűírtó ázalékomhoz. Feri rögtön rám is szólt, hogy ki ne irtsam teljesen a csalánt, nehogy átköltözzenek máshová. Persze ez is csak vágyálom, mert most már felfedeztem őket a sárgarépán, a hagymán, a kapron, ami nő mint a gaz a kertben mindenhol.
Szóval megvannak.
Most már csak nem szabad szem elől téveszteni őket. Ahogy a tetveket sem, akik megszállták az uborkát és a tököket. Szegény uborka. Eddig sem volt fenékig tejfel az élete. Kezdve azzal, hogy a csíranövények fele kiszáradt mielőtt áttörhette volna azt a vékony földréteget, ami az életető fénytől elzárta. Ha a föld felett kezdenek haldokolni kaphattak volna vizet, de így esélyük sem volt. Aztán újravetettem az üres helyeket, nagylelkűen meglocsoltam, mire fel vakondkoma másnapra mérnöki pontossággal ment végig, mind a két sor alatt. Úgyhogy egy sem kelt ki az új vetésből. De újra próbálkozom, nagyon csendben, lábujjhegyen, hátha nem bukok le a vakond előtt. A tetűinvázió miatt viszont az összes kabakosom levele pöndörödik, töpörödik, úgyhogy bevetem ellenük először a biológiai fegyvert, a csalánázalékot, melyen a feldarabolt csalán három napig tartó vízben áztatását értjük. Ekkor kapunk egy borzasztóan büdös löttyöt, amivel be kell permetezni a levelek fonákán tanyázó tetűkolóniákat. Feri tegnap délután kereste a szag forrását, mondván, hogy valami állat csinált irtó büdöset valahova az udvarba, aztán felfedezte a vödreimet, bennük a téglával lesúlyozott csalánt, undorító zöldes löttyben. Ma leszűrtem és bevetettem kézi spriccflaskával. A metódus a következőképpen zajlik: pumpálok ezerrel a flaskával, ami átlag minden tizedik nyomásra köp egyet a kézzel felfordított levél fonákára. Ebben az a szép, hogy nem találtam itthon gumikesztyűt, úgyhogy jelenleg a kezem is trágyaszagú a fent említett csodaszertől, hiába mostam meg már vagy százszor. A bosszantó pedig az, hogy teljesen nőietlenül és a balhoz képest aránytalanul kidolgozott jobb alkarra fogok szert tenni rövid időn belül a hiábavaló pumpírozás hatására. Fel is adtam mára a növényvédelmet, holnap újult alkarral vetem bele magam a trágylébe. Bár az még rejtély, miért nem jutott eszembe, hogy kukászsákot húzzak a kezemre védőfelszerelésnek, úgy ahogy a csalánszedéskor tettem. Bár gondolom most a három rétegtől el lehetett volna tekinteni, ami viszont cseppet sem volt felesleges óvintézkedés a szedés alkalmával. Nagyon csípett!
A múlt héten nem jutottam ki a kertbe. A kis eső viszont megtette hatását. Na nem az általam vetett,  földben bujkáló magvak csíráztak ki, hanem a szőrös disznóparéj. Egy hét alatt térdig érő dzsumbujt csinált a kert egy részéből. Így tűnt el a vakond dühöngő ágyása is, ahol a tombolását túlélő eprek voltak. A félkész kerti sztrádát is hasonlóképpen verte fel a gaz. Az elmúlt pár napban több mázsányi kihúzogatott paréjjal lettünk gazdagabbak. Gondolkodtam, mi legyen a sorsa ennek a sok zöldnek, ami kiszipolyozta a talajt, gyökerei között pedig fogva tartja a veteményes porhanyós földjét. Nem akartam a kert végében növekvő gyomkupacra hordani, mert egyszer csak elfogy a konyhakert földje, és mint a régi földvárakból visszamaradt rom fog a kert végében magasodni a gazhalomba zárva, ahol szépen lassan az elkorhadó növényi maradványokkal finom komposztot fog alkotni a következő gazgenerációnak. Ha már úgyis ez a vége a dolognak akkor, munkára fogtam, gazdagítsa vissza a veteményes földjét  és védje a kiszáradástól, előzze meg az újabb kollégák napvilágra kerülését, mulcs lett belőle a cukkini ágyásban.



Közben a krumplit is betöltögettem, a sorok közé állva pont a csípőmig érnek a bokrok. Nőnek az újrakaralábék is. Egyelőre kettő. Virágzik a zöldbab, letermett az utolsó adag borsó. Nőnek a kis paprikák, paradicsomok, és hogy ne hiába tegyék, ezerrel figyelek a növények védelmére.


Káposztavágás is volt, idén először.


Mindenhol nő a paradicsom, még a törött beton között is, a lebontott fészer helyén a limlomok között. És terem is.


Megjegyzések

csakBea üzenete…
Hú, ez a kelkáposzta nem semmi!
A spriccelődnek lehet, hogy bevízkövesedett a nyílása, ezért nem működik rendesen. Önts bele ecetet, próbálj azzal spriccelni, fel fogja oldani a dugót, és jó lesz. Én egy pár spriccelőt kidobtam, mire erre rájöttem, de azóta így csinálom és működik.
Holdgyöngy üzenete…
Én meg úgy jártam, hogy kevésbé ismerem még a növényeket. veteményeztem ill. pontosabban virágmagot ültettem, csak két hétig távol voltam, s a hétvégén tudtam locsolni. Jöttek a hajtások, lehet, hogy a fűé? Ha a "gazt" tépdesem is gondban vagyok, mert van amit felismerek, s vannak időnként kételyeim..