Csak azért írok, mert ez egy napló

És azért is, mert a hármak egyszerre alszanak.

Az igazat megvallva, nem nagyon van miről beszámolnom. A múlt hetet aktív nemkertezéssel töltöttem, és amikor ma elzarándokoltam a káposztáimhoz, hogy szemmel hizlaljam a karalábéim gömbölyödő szárát, meg kellett állapítsam, hogy a kettővel korábban közzé tett örvendetes hírt, miszerint kilátszanak a gazból, vissza kell vonnom. A hét sok mélypontja közül a legmélyebb talán az volt, mikor észrevettem, hogy kihíztam a karikagyűrűmet és kétségbeesve, többet erővel, mint ésszel próbáltam lecincálni az ujjamról. Fene nagy bánatomban, míg a mókik este Ferit gyötörték a gyerekszobában, én  kisompolyogtam az udvarra és alászálltam a medencébe a víziló mellé. Egyikünk se mozgatta a füleit, de az említett testrészig süllyedve a vízben  megbeszéltük az élet apró, s még apróbb dolgait, miközben az évelőágyást figyeltük a szürkülő kertben. 

Mert igaz, hogy a novemberi vetésű borsó szüretjét lekéstem, de helyette talán lesz belőle vetőmag és talán mégis lesz valami a májusiból. És igaz, hogy a karalábé nem látszik ki a gazból, de a csigák még nem ették meg előlem. És lehet, hogy nem vetettem el még egy adag krumplit és hagymát sem, de jó lesz újkrumplinak ősszel, meg újhagymának. És igaz, hogy szereztünk még egy csüngő epert az helyett, amit ősszel ültettünk, de végül júniusra az is kihajtott, és teremni is fog. És poloskával se sokkal futottam össze az idén, annál több volt a virágbogár. De egyszer csak ennek is vége lett, és ma már szedtem egy kis szirmot a rózsaszörphöz. És lehet, hogy a zöldségeim nem látszanak a gaztól, a virágaimtól viszont a gazok nem látszanak.

Döngics, döngics, döngics.

És Feri azt mondta, hogy már csak egy hétig bírjam ki, akkor rendbe vághatom a veteményest.

És megint esik az eső, de legalább könnyebb lesz gazolni

És tudom, éssel nem kezdünk mondatot.