Minden napra egy mese: második nap

Újra felfedezem a kertet. Ez eltarthat egy darabig, ha a tegnapi napból indulok ki, mert csak a veteményes bejáratáig jutottam, ha nem számítjuk a célirányos répa- és petrezselyem kutató expedíciót, amit az ebédhez rendeztem a kertésznagyságú, felmagzott szőrös disznóparéjban. A zsákmányról készítettem sztárfotót is a konyhában, mert idén már lehet, hogy nem lesz ekkora szerencsém, hogy találok egy egész leveshez való adagot belőlük. 

Estefelé indultam újra a veteményesnek azzal a határozott elképzeléssel, hogy szép nyugodtam körbejárom, sétálok egyet, megnézem Feri beharangozója alapján a legújabb látványosságokat. Semmi fejben lista írás, meg ilyesmi. Az első látványosságot, ha akartam volna sem hagyhattam ki, mert olyan látványos volt. Feri kiszabadította a kis galagonyasövényt a kétméteres gazból, kiszedte mellőle a jólláthatósági, hortenziaszárakból készített kerítést is, mert szerinte már elég jól látszik és nem fogja lenyírni a növendékeket. Persze nem tudtam kibújni a bőrömből, rögtön listáztam magamnak, hogy idén még egyszer vissza kell nyírni, hogy bokrosabb legyen. Itt aztán leragadtam. Leszüretelem a sövény mellé telepített folytontermő eperről a termést. Úgy látszik, hogy nagyon virgonc és cseppet sem szégyellős fajta. Az indáról legyökerezett utódok is már több szem epret emelgetnek a magasba. Nagyon furcsa, hogy hosszú kocsányokon lógatják a gyümölcsöt, mert a másik fajtánk bogyóiért fel kell hajtani a leveleket. Ezen felbuzdulva szedtem még a fáról is pár szem epret és leszüreteltem a tavalyról áttelelt egy szem fügénket. Az első termés! Az eper a mókiké lett, a fügével koccintottunk Ferivel, aki megállapította, hogy brutálisan finom. Lelki szemeimmel látom, hogy ezentúl minden nap elzarándokol a góré végébe telepített bokorhoz és kukkolja az idei hajtásokon sorakozó zöldeket, hogy mikor érnek be és közben reménykedik a hosszú, meleg őszben.

A fügebokor mellett állva megláttam, hogy az illatos rózsám teljes pompájában virágzik a veteményesben, úgyhogy leszüreteltem. Ezek szerint a virágbogarak csak párzási időszakban járnak ismerkedni és nektárt eszegetni. Az pedig nem tarthat örökké, bizonyítja az érintetlen virágtenger, ma ha befejezem a szüretet, szörpöt főzök belőlük.

A szüret pedig azért szakadt félbe, mert eszembe jutott, hogy meg kellene locsoljam a kedvenc zöldbabomat, ami terem is, mert nem köt termést a szárazságban, így csapot-papot otthagyva visszavándoroltam a galagonyasövényhez babot locsolni. És a saját vetésű paprikákat is, ha már virágzanak talán lesz belőlük valami. Sok időt áldoztam már rájuk. Vetés, locsolgatás, kiültetés, joghurtgallér, mulcs. Kaptak pár hete marhatrágyát is a tövükhöz szórva, és hetente egyszer meg is locsolom őket. Kapott húsz litert a letermett egresbokor is és jó pár kannával az ügyes folytontermő eper is.

Hát tegnapra ennyi. A kertet nem néztem meg végül, csak az első négy méter mélységéig jutottam. Majd ma beljebb kerülök. 

A nap tapasztalata:

Soha, de soha nem fogom visszafektetni a paréjnövendékeket, főleg nem esős időben, mert sokáig tartja magában az életet és visszaragad. Lásd répaföld.

A nap felfedezése:
Virágzik a verbéna-neveldében az egyik palánta. Hurrá!

A nap képe:
Feri készítette a szerblucon feszítő szitakötőről. Még nem azonosítottam. Lehet nem is fogom.