Hihetetlen, hogy már két éves. Pedig még csak két éves. Valahányszor megpihen rajta a szemem, arra gondolok, hogy mit is írhatnék róla. Azt, hogy nem vesz el időt, energiát, mégis sokat ad. Azt, hogy egy része spontán alakul, mert a növények megtalálják a lehetőségeket. Azt, hogy nemcsak évszakról évszakra, hanem napról napra változik. Vagy azt, hogy egyik fele dús, talán túlontúl is, a másik fele kopárabb. Volt ez fordítva is. Vagy azt, hogy vannak benne vibrálóan élők, színesek, virágzók és mellettük állnak a megbarnultak, megsárgultak, megfeketedettek, akik már túl vannak a csillogó korszakon. Mindkettőt szeretem. Feri viszont utálja a fekete kasvirágfejeket. A díszcsorbát idén nem vágtam vissza, talán tavaly sem, de örülök neki, nagyon szépen mutat a most már rózsaszínbe hajló apró levelek sokasága a hosszú szárakon. Bevallhatnám azt is, hogy a rá nézek, elgondolkodok azon, mit csinálnék másként, ha újra kezdeném. Vagy, hogy most mit változtatnék. De egyelőre csak figyelem, mert még sokat kell tanulnom. Róla. Vele.
Itt kezdődik, az almafák alatt a kasvirágokkal és előttük a gólyaorrokkal.
Egy lépéssel beljebb.
Évelő tollborzfű, díszcsorbák.
Nyári orgonák, tollborzfű, díszcsorbák, kasvirágok.
Varjúháj magtok, kúpvirág, díszcsorba.
Égő szerelem magtok, őszirózsa.
Mókimagasságból szemlélve.
Varjúhájak, őszirózsák színesben.
Innen a legszebb.
Itt a vége.
Megjegyzések
A csendes szemlélődés fontos mozzanata a kertészkedésnek:)
Kriszti, jó sokáig tartott mire ide került. Szerencsére tényleg nincs hely, még gaznak sem, de még sok csecsemő van benne.
BoGyo, Én is szeretem őket, bár a magasságukkal nem vagyok kibékülve. Ha tudtam volna, hogy ilyen nagyok lesznek, máshova ültetem őket.