Tegnap ötéves harcnak tettünk pontot -remélhetőleg örökre- a végére.
Nem vagyunk kapkodó, pusztító típus. Mikor megkaptuk a kulcsokat ősz volt, mire beköltöztünk tél. A kertről, udvarról csak annyit tudtunk, hogy a hátsó 1000 nm begazosodott szántóföld, a házhoz közelebbi 900 nm füves, szőlővel, gyümölcsfákkal. Az első szezon természetesen a felfedezések, kísérletezgetések, és az alapok lefektetésének időszaka volt. Igyekeztünk felmérni a kincsesládánk tartalmát és jól akartunk gazdálkodni vele.
Akár lepkét is lehetett volna fogatni velem -pedig nem szívlelem őket-, mikor virágba borultak az előkert hatalmas hortenziabokrai. A bokrok között tavasszal ibolya, majd gyöngyvirágmező nyílt, páfrányok pásztorbotjai hajtottak. Nyár közepére pedig a hortenziáknál is hatalmasabb bugás lángvirág pompázott. A sarokban négy gyöngyvirágcserje terpeszkedett. Megannyi munka és küzdelem alanya, rengeteg nappali pávaszem etetője, verébcsapatok leszállóhelye, közvetlenül a kerítés mellett. Képtelen voltam rendben tartani. Évről évre nehezebben ment. Minél többet vágtam -annak rendje és módja szerint-, annál nagyobbra és dúsabbra nőtt, állandóan elfoglalta a járdát. Mint idén is, mikor már kétszer is visszametszettem. Így döntöttem, és egyáltalán nem fájó szívvel, hanem fellélegezve és boldogan repkedve, tegnap tőből kivágtuk a négyméteres, terebélyes bokrokat a telek sarkából és jóleső kegyetlenséggel vonszoltuk le a kert legtávolabbi sarkába, fordulónként 80 métert oda, 80 métert vissza. Hírmondóul egy telekhossznyi sztráda maradt a nyomvonalon. Már sajnálom, hogy eddig halogattam. Nem volt vészes megcsinálni. Csak két napi munkába került, de az érzés felbecsülhetetlen. Egy falatnyi szabadság a rendetlenség rabságában.
Nem vagyunk kapkodó, pusztító típus. Mikor megkaptuk a kulcsokat ősz volt, mire beköltöztünk tél. A kertről, udvarról csak annyit tudtunk, hogy a hátsó 1000 nm begazosodott szántóföld, a házhoz közelebbi 900 nm füves, szőlővel, gyümölcsfákkal. Az első szezon természetesen a felfedezések, kísérletezgetések, és az alapok lefektetésének időszaka volt. Igyekeztünk felmérni a kincsesládánk tartalmát és jól akartunk gazdálkodni vele.
Akár lepkét is lehetett volna fogatni velem -pedig nem szívlelem őket-, mikor virágba borultak az előkert hatalmas hortenziabokrai. A bokrok között tavasszal ibolya, majd gyöngyvirágmező nyílt, páfrányok pásztorbotjai hajtottak. Nyár közepére pedig a hortenziáknál is hatalmasabb bugás lángvirág pompázott. A sarokban négy gyöngyvirágcserje terpeszkedett. Megannyi munka és küzdelem alanya, rengeteg nappali pávaszem etetője, verébcsapatok leszállóhelye, közvetlenül a kerítés mellett. Képtelen voltam rendben tartani. Évről évre nehezebben ment. Minél többet vágtam -annak rendje és módja szerint-, annál nagyobbra és dúsabbra nőtt, állandóan elfoglalta a járdát. Mint idén is, mikor már kétszer is visszametszettem. Így döntöttem, és egyáltalán nem fájó szívvel, hanem fellélegezve és boldogan repkedve, tegnap tőből kivágtuk a négyméteres, terebélyes bokrokat a telek sarkából és jóleső kegyetlenséggel vonszoltuk le a kert legtávolabbi sarkába, fordulónként 80 métert oda, 80 métert vissza. Hírmondóul egy telekhossznyi sztráda maradt a nyomvonalon. Már sajnálom, hogy eddig halogattam. Nem volt vészes megcsinálni. Csak két napi munkába került, de az érzés felbecsülhetetlen. Egy falatnyi szabadság a rendetlenség rabságában.
Az utolsó szálak.
Természetesen segítséggel.
Hatalmas hely maradt, már fenem rá a fogam.
A tönköket megfúrjuk és megvárjuk, míg a természet elvégzi a feladatát. Ősszel, esetleg tavasszal pedig ültetek ide hortenziákat, folytatva a sort. Mert a hortenzia szívem csücske.
A hátsó dzsungel emlékére.
Ma kihasználom, hogy lendületben vagyok és rendet teszek az életünk egy másik kis szegletében. Kiselejtezem az egyik nagyszekrényemet. Vagy kimosom a hűtőt. Vagy...
Megjegyzések