Egy másik májusi hétvége és a tegnap este

Most már van kedvem írni róla, mert túl vagyunk rajta.

A tavaly ősszel bekövetkezett ablaktörős fűnyírásom óta téma az építkezés hozományaként udvart borító mindenféle minőségű, méretű és mennyiségű kövek problematikája. Mostanra jutottunk odáig, hogy a hátsó ötszáz négyzetméterünk példájának ellenére -ahol is idén még nem nyírtunk füvet, így a kutya először a bóbitákban, mostanra a virágzó füvekben és a szintén virágzó kétméteres csalánokban  tűnik el-, muszáj lenne füvet nyírni a ház, így az ominózus ablakok közvetlen közelében is, lehetőleg újabb baleset nélkül. 

Így azon a hétvégén, mikor is a csillagok állása egybeesett kedvünkkel, szabadidőnkkel és lelkesedésünkkel, nekiálltunk parkosítani a területet. Köveket gereblyéztünk és szedegettünk, megpróbáltuk kapálógéppel fellazítani, gazt szedtünk és belocsoltuk, hogy másnap hátha mégis sikerül felkapálni. Aztán még több követ szedtünk, még több gazt szedtünk, és miután sikerült rendesen felkapálni rengeteget gereblyéztünk. Szereztünk fűmagot, gyorsan és lelkesen el is vetettük -széna illatú volt és szúrós-, mert a következő hétre még esős, hűvös időt mondtak és úgy is lett. Aztán tömörítettünk, locsoltunk. Feri a nagy munkát végül is a kórházban pihente ki, hat napjába telt, hogy megszülje a "meteorit" nagyságú vesekövét. Mire hazakerült, a fű is kinőtt, ő pedig újult erővel  locsolgatja és lelkesen nézegeti az első szálakon függeszkedő reggeli harmatcseppeket, a délutáni nap festette árnyékuk vonalkáit.

Fű előtt. 

Vesekő után.

Mindig van váltás.

Mindenki szereti locsolni.

Most már ennél is szebb, és még csak két hete vetettük.

Ilyen volt:

Gyerek-kutya focimeccs.