A rózsakert mostanra igencsak elhanyagolttá vált. A rózsák viszont teszik dolgukat, minden nap megörvendeztetnek valami széppel, így ma őket választottam és körülöttük tettem én is a dolgomat. Gazoltam. Jó illatú volt. Nemcsak a repkény mentolos illata, hanem a macskamenta és a levendula miatt is. Visszahódítottam a téglautat a növényektől, vakondtúrásoktól, hangyabolyoktól. Visszavágtam a levendulát, most csak három nyeszlett bokrocskám van, de ez nem szünteti meg azt a késztetést, ami minden metszés alkalmával elkap, hogy próbáljak életet lehelni a levágott növénydarabkákba. Most nem a nyesedékből csináltam dugványokat, hanem fás, talpas hajtásokat választottam le a bokrokról, földbe dugtam őket és várom, hogy mikor kezdenek hajtani. Akkor szétültetem őket külön cserepekbe.
Igaz a munkát félbe kellett hagyjam holmi ebédkészítés miatt, utána pedig pihi volt és medencézés, aztán pedig felhőszakadás, de örülök annak is, ami eddig elkészült.
A dzsindzsa egy része.
Fodrászkodás után.
Hmmm, már látszik az út is.
Az új páciensek.
Les Quatre Saisons, a fáradhatatlan.
Reine des Violettes, az illatos.
Kínai selyemmirtusz, zümmögő.
Benjamin Britten, a gömbölyű rövid életű.
Szellőrózsa, a hátsó dzsumbuj főszereplője.
Még sok munka van vissza, mert nemcsak a szellőrózsa nőtt a kertésznél nagyobbra, hanem a csalán, és a verbéna is, az út továbbra is járhatatlan, legalábbis harci sebesülések nélkül nem lehet közlekedni rajta. Támasztékok is kellenek, mert néhány fiatal angol rózsám idén kétmétereseket hajtott, és a földön fekve hozzák gyönyörű virágaikat. És persze a gaz, meg a vakond, meg a hangya...
Szóval hamarosan visszatérek a szépségeimhez.
Dolgozni is.
Megjegyzések
valahogy itt az alfoldon nem divat :).