Legalábbis tegnap késő délután ezt gondoltam legújabb kerti jógagyakorlatomat végezve a kis deodár cédrus mellett térden, földre hajtott fejjel, gumicsizmámban összegabalyodott, begörcsölt lábujjakkal, halkan jajgatva, hangosan vihogva, kapaszkodva a bokor szárába, hogy kiimádkozzuk a helyéről és átiskolázzuk máshova. Az elmúlt két évben gyönyörűen fejlődött, de túl közel voltak a szomszédai, ezért kelt útra az egyik legkedvesebb növényem. Szeretem. Szerettem a földön kuporogva is, miközben a tűlevelek átbökték sűrű hajkoronám és kezelésbe vették a fejbőrömet is. A jajgatás és vihogás közben nem tudtam nem észrevenni a gyökerein és a körülötte kitermelt köbméter földben a fehér fonalakat. Bár már sötétedett, rögtön fény gyúlt tűlevél gyötörte koponyámban. Ezért volt a látványos növekedés! A mulcsrétegből a gombák szövedéke elérte a gyökereket, így lett segítsége a kis fenyőnek. Élőben, a kertben még sosem voltam szemtanúja ennek a kapcsolatnak, és nagyon örültem neki. Az új helyre is a régi földből tettünk, hogy újraépíthessék barátságukat és tovább növekedjenek. Bár egy szimpla nem-döglik-bele-a-működésembe fejleménynek is örülni fogok.
Egyébként tényleg közel a vég. Lassan látom a végét a metszeni, nyírni, vágni valóknak. Az átültetésre viszont még nagyon sokan várakoznak. Az évelők, a palánták. Így unatkozni továbbra sem áll szándékunkban, de ha mégis, akkor lehet füvet nyírni, a homokozás, a labdajátékok és aprómókus üldözés mellett. Lehet a székben ücsörögni, amit most elfordítottunk az ellenkező irányba, hogy tyúkmozi helyett a magnóliavetítést nézzük.
'Susan', mögötte 'Betty', mögötte nagyvirágú.
A végére egy kis csemege is jut, előbújt az első bátor spárgahajtás, már kukucskálnak a répasorokba szórt retek apró, szív alakú sziklevelei, és a mókik lehelete -a rendszeres metélőhagyma fogyasztás következtében- illatozik.
Megjegyzések